Dr. Imre Piroska: Ma már megfelelő terápiával szinte egészséges állapotban tudjuk tartani a betegeket
Dr. Imre Piroska, kórházunk Neurológiai és Stroke Osztályának osztályvezető főorvosa kapta idén az önkormányzat által alapított Cholnoky-emlékdíjat, melyet október 22-én a veszprémi Dubniczay-palotában vehetett át Porga Gyula polgármestertől.
Főorvos asszony születésétől Veszprém városában él, egyetemi tanulmányait követően is ide tért vissza és kezdte meg gyógyító munkáját a Veszprém Vármegyei Csolnoky Ferenc Kórházban 1988-ban. Általános orvosi diplomáját a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen szerezte meg, majd Pécsett tett sikeres neurológiai szakvizsgát. Több mint 3 évtizede dolgozik elkötelezetten intézményünkben, 2011-től az osztály vezetőjeként irányítja a neurológiai betegellátást. Kulcsszerepet vállalt az osztály hatékony működésének kialakításában és egy elkötelezett, kiváló szakmai csapat felépítésében. Az ideggyógyászat teljes spektrumában kiemelkedő szakmai felkészültséggel rendelkezik, különös jártassággal a neuroimmunológiai kórképek, valamint a neurodegeneratív betegségek diagnosztikájában és kezelésében. Tudását folyamatosan fejleszti, rendszeres előadó továbbképző konferenciákon, kongresszusokon és számos klinikai kutatásban vett részt. Szakmai kiválóságán túl embersége, segítőkészsége és empátiája példaértékű – nemcsak betegei, hanem kollégái számára is. Elhivatott mentor, aki örömmel és türelemmel adja tovább tudását a fiatalabb generációk számára.
Az önkormányzattól kapott Cholnoky-emlékdíj ezen értékek és tevékenységek elismerése a város részéről. Főorvos asszonnyal a kitüntetés kapcsán beszélgettünk.
-Meglepődve fogadtam, hogy idén nekem ítélték oda a Cholnoky-emlékdíjat, egyúttal megható és nagyon nagy megtiszteltetés számomra – mondja halkan és szerényen mosolyogva, amikor azzal a kérdéssel kezdem az interjút, hogy miként élte meg a kitüntetés hírét.
-Ez a díj nemcsak a szakmai és emberi kiválóságról szól, hanem a közösségért való elkötelezettséget és a lokálpatriotizmust is értékeli. Önnek miért ilyen fontos Veszprém városa?
– Én ragaszkodó típus vagyok mindenben. Egész életem Veszprémhez köt, az egyetemi éveket leszámítva ebben a városban élek. De ez a ragaszkodás más területen is megmutatkozik. Ugyanaz a férjem, ugyanott dolgozom, ugyanazok a barátaim. Nekem mindig fontos volt az origókhoz visszamenni, ilyen röghöz kötött, kötődő típus vagyok.
– A gyógyító munkának miért éppen ezt a szakterületét választotta, miért a neurológia lett a kiválasztott?
– A neurológia nagyon szép, nagyon egzakt, nehéz tudományág. Már az egyetem alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a tudás ugyan folyamatosan bővül e szakterületen, és egy jól körülírt, jól átlátható, mégis nagyon nem egyszerű része a medicinának. Egyrészt láttam a határait, másrészt láttam azt is, hogy borzasztó nagy potenciál van abban, amit az ember tanulhat és amennyit fejlődhet ezen a területen. Az egy más kérdés, hogy nyilvánvaló volt akkor is és most is, hogy a neurológiai betegek nagy része nem meggyógyul, hanem karbantartható a betegségük és jó életminőség biztosítható számukra. Ez azért más sikerélmény, mint egy szülészet, vagy egy traumatológia, ahol csodákat lehet tenni, és jórészt egészségesen távoznak a betegek, hiszen itt gyakran nem egészségesen, hanem jó életminőségben engedjük el a pácienseket. Itt az embernek a maga felé való elvárásait újra kell írni ahhoz képest, mint amikor elképzeli, hogy orvos lesz és elkezdi a szakmát. Meg kell tanulni ezt kezelni, mert ez bizony nagyon frusztráló és nehéz, hogy nem feltétlenül gyógyulnak a betegeink. És tudni kell kommunikálni a beteg és a család felé, hogy mik a célok, mi az eredmény, a reális cél, amit el tudunk érni.
– De eredmények vannak ezen a szakterületen is, még ha az nem is a teljes gyógyulást jelenti.
– Hogyne! Az nagyon fontos eredmény, hogy olyan betegségek esetén, amelyek régebben nagyon rossz életminőséget eredményeztek, ma megfelelő diagnózissal, megfelelő terápiával jó, szinte egészséges vagy akár egészséges érzetű állapotban tudjuk tartani a betegeket. Persze korlátokkal, hiszen gyógyszert kell szedni, gondozásra kell jönni, de teljes életet élhetnek. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amióta művelem a neurológiát, több területen óriási fejlődés volt. Ezzel tudjuk biztosítani, hogy a betegek nagy részét nem meggyógyítva, de teljes, jó életminőségben tudjuk tartani a családban, társadalomban, munkában és majdnem 100, vagy valóban 100 százalékosak tudnak lenni.
– A gyógyító szakterületek jó részénél rendkívül fontos a technika fejlődése. Ha csak a diagnosztikai eszközökre gondolok, vagy az új műtéti eljárásokra, ezek jelentősen hatékonyabbá teszik a kezelést, a gyógyító munkát. A neurológiában van ilyen, vagy ott egészen más az, ami még jobbá tudja tenni a betegellátást?
– A neurológia klasszikusan olyan része a medicinának, ahol muszáj együtt dolgozni a társszakmákkal. Tehát az, hogy mi hova tudunk fejlődni, az nagyon függ például a képalkotó diagnosztikától. Az az egyik lábunk, anélkül nem megy a diagnózisok felállítása, a terápiák hatásosságának követése. Maga a neurológiai vizsgálat a kalapáccsal kezdődik, azzal dolgozunk ma is, azt nem szabad elfelejteni sosem, akárhova fejlődik a technika, technológia, a mesterséges intelligencia, a betegvizsgálat sosem annulálható. A teljesség igénye nélkül, például az EEG készülékek fejlődése, az etekintetben is bővülő ismeretek következtében az epilepszia betegség diagnózisában és követésében is jelentős a fejlődés. Vagy például ultrahang készülékkel bizonyos koponyán belüli erek vizsgálata lehetséges, mely szintén olyan fontos információt adhat, melyhez korábban direkt módon nem jutottunk. Ma már ezek a technológiák a minden napi neurológiai ellátás részeivé váltak. Tehát a tudásanyag bővülése mellett a technológiai fejlődés is óriási, szinte beláthatatlan. És nem csak a neurológiában.
– Itt a veszprémi kórházban, mennyit fejlődött a neurológiai osztály tevékenysége, hatékonysága, munkája? Mi az, ami az ön vezetése alatt történt, és amire kimondottan büszke?
– Az, hogy a neurológia tudománya mennyit fejlődött az természetesen tőlem független, de nekem osztályvezetőként az a feladatom, hogy ezt a fejlődést a lehetőségekhez képest lekövessük, részben az infrastruktúra fejlesztésével, részben a munkatársak folyamatos képzésével. Így tettek az elődeim is, de ahogy mondtam, az igazán drámai, objektív fejlődési lehetőségek az elmúlt 13-14 évben történtek. Mindig arra törekszem, hogy ezeket az új tudásokat beemeljük a munkánkba, az új technológiákat megszerezzük. Azt gondolom, hogy egy vármegyei kórház szintjén a mi neurológiai osztályunk jól működik, mind a stroke ellátásban, epilepszia ellátásban, neuroimmunológiai ellátásban és a neurodegeneratív betegségek ellátásában. Erre vannak objektív visszajelzők a betegellátás kapcsán, ezek is mind erre utalnak.
– Változtak egyébként a jellemző neurológiai betegségek az elmúlt évtizedekben?
– Igen. A diagnosztikus lehetőségekkel egész egyszerűen új betegségek váltak azonosíthatóvá. Volt sok olyan betegség, amelyeket tudtuk nagyjából, hogy melyik betegségcsoportba tartozik, de nem voltak nevesítve, nem volt rájuk terápia. A fejlődésnek köszönhetően lehetővé vált, hogy pontos diagnózisuk és célzott terápiájuk legyen. Ez leginkább a neuroimmunológiára, a stroke betegségre és az epilepsziára jellemző, ennek megfelelően ezeknek a betegeknek az ellátása fejlődött a legnagyobb mértékben. Itt van a legnagyobb ugrás ahhoz képest, hogy 30 évvel ezelőtt milyen életminőséget tudtunk adni a betegeknek és mi az, amit most tudunk. A neurodegeneratív betegségeknél nem ennyire látványos a különbség, de ott is van fejlődés.
– A stroke elnevezés nem túl régóta ismerős a lakosság számára. Hol van a helye a betegségcsoportok között és valóban annyira veszélyes betegség?
– Nagyon veszélyes betegség. Egyrészt az életben maradás szempontjából, másrészt pedig ez az egyik leggyakoribb olyan betegség, amely tartós rokkantsághoz vezet, ami nem csak a beteg, hanem a családja problémája is. A stroke-ot nem lehet izoláltan kezelni, ez érbetegség. Az, hogy valaki szívinfarktust kap vagy agyinfarktust, az nagyjából a véletlen műve, de az kétségtelen, hogy jelenleg a társadalmi megítélésben „elegánsabb” dolog szívinfarktust kapni, mert az nem látszik. Nem látszik a gondolkodáson, bár a stroke nem feltétlen jár utána azzal, hogy valaki mentálisan nem lesz úgy terhelhető, nem tud úgy teljesíteni, de azért a mozgása a többségüknek valamilyen mértékben korlátozottá válik. Úgymond látványos betegség. A stroke gyakran stigma. Szóval ez egy nagyon mindennapi probléma. A magyar ember egészségtudatossága nagyon rossz, úgyhogy az edukáció nagyon fontos e téren is. Talán 10 éve volt először Veszprémben ezzel kapcsolatos edukációs, szűrővizsgálattal egybekötött rendezvény, ami után a stroke betegek időbeni kórházba kerülése megugrott. Aztán ez elfelejtődött, ismét késlekedve kerültek be a betegek. Azonban mégis tapasztalható egy nagyon lassú fejlődés e téren. Szerencsére a fiatalok egészségtudatosabbak, mint az idősebbek.
– Önt nem csak a gyógyítás vezérli, részt vesz kutatásokban, rendszeresen tart előadásokat szakmai továbbképzéseken közreműködik előadóként. Miért fontos ez az ön számára?
– Egy nagyon okos ember mondta azt, hogy ha sok okos ember összeül, akkor a tudásuk nem összeadódik, hanem exponenciálisan növekszik a tudás mennyisége, szinte szorzódik. Tehát, ha megosztom a tudásomat, akkor azt más is tudja hasznosítani, ahogy én is a másét. A kollektív tudás mindig több, mint az egyéni tudás. Tehát a folyamatos tanítás és tanulás alappillére a gyógyító munkának. A betegellátásban alapvető, hogy egy beteg ne a szerencsének legyen kitéve, hogy milyen ellátásban részesül. Másrészt én szeretem, ha taníthatok, bár nem vagyok klasszikus pedagógus alkat, de ha látom az érdeklődést, a motiváltságot, az engem is nagyon motivál.
-Ahogy a beszélgetés elején megfogalmazta, a neurológia egy nehéz területe a medicinának. Itt tudja hagyni a kórházban a betegek problémáit, a nehézségeket, amikor hazamegy? Van olyan hobbija, elfoglaltsága, ami önt feltölti, kikapcsolja?
-Teljes mértékben nem lehet elengedni a kórházat, de tudatosan kell törekedni arra, hogy ne vigyünk haza minden problémát. Mert van családom, akiknek szüksége van rám feleségként, anyaként, nagymamaként és nem a feszültséget, frusztrációt szeretnék kapni tőlem. Már a pályám elején szembesültem azzal, amikor hazavittem a nehézségeket, a gyermekeim tágra nyílt szemmel nézték, hogy nem ezt az anyut ismerik. Akkor megtanultam, hogy amit lehet, azt tudatosan itt kell hagynom. Nem célom, hogy csak orvos legyek, a nagy fehér mágus. Ugyanolyan fontos, hogy a családban, barátok között helytálljak. És ez nagy töltekezést jelent nekem. Járunk kirándulni, olvasok, színházba járok, és ugyan produktív hobbijaim nincsenek, de vannak céljaim. Régebben nagyon szerettem kötni, horgolni, varrni, kézimunkázni, ez aztán elkopott, de nem engedtem el. A belgyógyászati típusú orvosi munkában kevés a kézzel fogható eredmény, ezek a hobbik viszont ilyenek, még lehet, hogy visszatérek hozzájuk.
-Jó csapattal dolgozik itt a kórházban?
-Igen, nekem most kiváló kollégáim vannak, nagyon motiváltak, nagyon okosak, nagyon tisztességesek, könnyű velük dolgozni. Nekünk szervesen együtt kell dolgoznunk a betegekkel és a hozzátartozókkal és ez most nagyon jól működik nálunk. Morálisan és szakmailag is a jók közé tartozunk. És talán ez a díj is ezt jelzi, hiszen úgy tudtam erre rászolgálni, úgy tudtam értéket teremteni, hogy abban mindenki részt vett: aki körülöttem dolgozik, a családom, a barátaim. Mert az, hogy én erre a díjra érdemessé váltam, abban ők is szerepet játszottak.
