Elfogadni az elfogadhatatlant – beszélgetés a halálról és a gyászról
Halottak napján gyertyát gyújtunk, virágot viszünk, emlékezünk. Ilyenkor nemcsak azokra gondolunk, akik már nincsenek velünk, hanem arra is, hogy mit jelent számunkra az élet múlékonysága, a veszteség, a búcsú. A halál elfogadása, szeretteink elvesztése nehéz téma, de valljuk, hogy a halálról való beszéd nem a sötétség, hanem a megértés felé visz. Ezekkel a gondolatokkal a szívünkben hívtuk életre kerekasztal-beszélgetésünket.
A halottak napjához közeledve szervezte meg Egészségfejlesztési Irodánk az Elfogadni az elfogadhatatlant – Őszintén a halálról és gyászról című rendezvényt. Célunk az volt, hogy együtt gondolkodjunk arról, hogyan lehet jelen lenni a veszteségben, hogyan segíthetünk egymásnak a gyászban, és hogyan találhatunk értelmet az elmúlásban.
A beszélgetés vendége volt dr. Janka Ferenc veszprémi görögkatolikus parókus, főiskolai tanár és Kaposvári Zsuzska gyászfeldolgozás módszer specialista, művészet-terapeuta. Kórházunkat Valler Ilona ápolási igazgató, Tóth Zsuzsanna pszichiátriai vezető asszisztens, Csutorás Bernadett, Egészségfejlesztési Irodánk (EFI) vezetője, Sipos-Kinde Zsófia református kórházlelkészünk és Tamás Zoltán római katolikus kórházlelkészünk képviselte a rendezvényen, a beszélgetés házigazdája dr. Hornyák Lajos volt. Az onkológiai centrum osztályvezető főorvosa köszöntőjében a téma fontosságára hívta fel a figyelmet és arról beszélt, hogy intézményünk mit tesz azért, hogy a távozótól való búcsúzás méltóságát biztosítsa és a gyászolók számára támogatást nyújtson.
Csutorás Bernadett, az EFI vezetője ráhangoló előadásában a halálhoz való hozzáállás és a gyász régi és jelenlegi jellemzőit vetette össze, rámutatva, hogy a régi időkben a halál elfogadása és a gyászoló támogatása mennyivel természetesebb része volt az emberek életének.
A beszélgetésen szó volt arról, hogy miért tűnik olyan elfogadhatatlannak a halál az ember számára, miért félnek az emberek beszélni a halálról és a gyászról, és vendégeink arról is meséltek, hogy saját hivatásukban, orvosként, terapeutaként, egészségügyi dolgozóként és lelkészként hogyan látják a halált, mint az élet velejáróját.
Nagyon fontos témája volt a beszélgetésnek, a gyász megélése. Szakértőink egyetértettek abban, hogy bár a gyászfolyamatnak van egy általános kerete, ez a gyakorlatban nagyon személyes és egyedi minden ember esetében, amit nagyon sok tényező befolyásol. Hangsúlyozták, a gyász szakaszai nem feltétlenül lineáris sorrendben követik egymást, ez sokkal inkább egy hullámzó állapot és fontos, hogy mindenki a saját tempójában dolgozhassa fel a veszteséget. Nincs jó vagy rossz módja a gyásznak, emelték ki.
Ugyanakkor szóltak arról is, hogy ne féljünk segítséget kérni, ha a veszteség megélése túlzott terhet ró életünkre. Forduljunk bátran szakemberhez, hiszen akár már a veszteségre való „felkészülésnél” nagy segítséget jelenthet a hospice szolgálat, de egy terapeuta, pszichológus támogatása is enyhítheti a veszteséggel járó fájdalom megélését.
Ugyanilyen fontosnak nevezték vendégeink az Istenben való hit erejét, hiszen a hívő ember számára a halál nem a vég, hanem átmenet, egy új létforma kezdete – az örök élet, a mennyország, az újraszületés vagy a lélek továbblépése felé. A hívő ember gyászában ott van az Istenbe vetett bizalom és remény is, és ez enyhítheti a kétségbeesést, és kapaszkodót adhat a gyógyulásban.
Vendégeink természetesen a család, barátok, ismerősök támogatását a legfontosabbak közé sorolták. Mint mondták, a közvetlen hozzátartozók is sokszor tanácstalanok, nem tudják, hogyan, milyen szavakkal, tettekkel segítsék a gyászolót, hiszen az emberek gyakran félnek a halálról és a gyászról beszélni, mert saját halandóságukra emlékezteti őket, vagy attól tartanak, hogy „rosszat mondanak”. A legfontosabb segítség a jelenlét, nem kell mindig beszélni, viszont nagy segítség, ha meghallgatjuk a gyászolót és engedjük, hogy a maga módján dolgozza fel a veszteséget – javasolták a szakemberek. „A gyász nem probléma, amit meg kell oldani, hanem folyamat, amit át kell élni. A segítő szerepe nem az, hogy megszüntesse a fájdalmat, hanem hogy ne kelljen egyedül hordozni” – fogalmazták meg vendégeink.
Halottak napján, amikor a temetők csendjében meggyújtjuk a gyertyát, nemcsak a hiányra gondolunk, hanem a szeretetre is, amely összeköt bennünket azokkal, akik már nincsenek velünk. A fény, amit meggyújtunk, nemcsak értük ég – bennünk is tovább világít, emlékeztetve arra, hogy a szeretet nem múlik el, csak alakot vált.
Ez a nap nem pusztán a gyászról szól, hanem a hitről is: a hitről, hogy semmi, ami szeretetből született, nem vész el. A csendben, az imában, a fények között újra találkozhatunk velük – nem a szemünkkel, hanem a szívünkkel. Mert ahol emlék él, ott az élet is tovább lüktet, és minden gyertyaláng egy apró ígéret: hogy a fény sosem alszik ki egészen.
